Legutóbbi blogbejegyzésemet „Lefutott meccs” címmel írtam december elsején, de tévedtem.
A meccs nem volt lefutott, mert a toronymagasan esélyes Geoană elhitte magát, és 10 százalékpontos előnyét ledolgozta 0,7 százalékpontos hátránnyá. Hogy miért adtam ezt a címet mostani beírásomnak, arra olvasóim könnyen választ kaphatnak: Geoanáról pártja tiszteletbeli elnöke, Ion Iliescu mondta azt, hogy prostănac (=butuska).

És Geoană mindent megtett a két választási forduló között, hogy rászolgáljon a névre. Ezért azt mondom, örüljünk, hogy a nála okosabb, élelmesebb ellenfele, Băsescu nyerte meg a választási versenyt, ugyanis túl fontos pozíció az államelnöki ahhoz, hogy egy hétköznapi teljesítményre is képtelen politikus azt elfoglalhassa.

Annak a híres magyarországi politikusi (Kovács László egykori pártelnök) mondásnak a helyessége, hogy nem közvélemény-kutatást, hanem választást kell nyerni, Romániában is  beigazolódott. Remélem, nem szerénytelenség, de saját múlt évi tapasztalatomból hozzátenném, hogy én ezen mondás tükrében meg az anyagiak hiányában nem rendeltem egyetlen közvélemény-kutatást sem múlt év tavaszán, szemben ellenfelemmel, aki folyamatosan méregette népszerűségét, és telekürtölte a sajtót, hogy kétharmadon áll. Végül egyharmadon állt, és megbukott.

A múlt hét elején nyilvánosságra hozott kisfilmnek, illetve a várakozásokat meghaladóan jó Antonescu-Geoana elsőfordulós választási eredményeknek köszönhető-e az a váratlan nyugalom, amely rátelepedett a választási kampányra, de egy biztos: a második fordulót megelőzően lecsillapodtak a kedélyek. Mindenki, még maga Basescu is beárazta Geoana győzelmét, lefutott meccsnek tűnik a hétvégi elnöki mérkőzés.

A tegnapi nap közvéleménykutatás is jelent meg a sajtóban, de bármely közvéleménykutatásnál beszédesebb ilyen helyzetekben figyelni a jelöltek viselkedését. Aki azt érzi, hogy vesztésre áll, az támad, az hívja ki a másik felet, hátha sikerülne a vesztes pozíciót megfordítani. Ez a dolog ritkán sikerül, de nem példa nélküli. E mutatvány legutóbb Basescunak sikerült, aki mindenféle negatív technikákat alkalmazva képes volt a második fordulóra szavazóit mozgósítani és legyőzni Adrian Nastaset.

Most viszont más a helyzet, mert az 5 évvel korábbi választáshoz képest, Basescu nem kihívó, hanem kihívott, és nem egy folyamatosan emelkedő  népszerűséggel bocsátkozott harcba, hanem egy folyamatosan kopó  népszerűséggel. És természetesen itt van a kezeletlen gazdasági válság is, amely önmagában csökkenti Basescu lehetőségeit. Összefoglalva azt látom, hogy a meccs lefutott, és e tekintetben legbeszédesebb Basescu viselkedése, korábbi magabiztosságának elpárolgása, elcsukló hangon adott interjúi... 

Ha még valakiben e témában bármi kétsége is maradt napjainkra, annak azt ajánlom, vessen egy pillantást Szász Jenő sajtóbéli szerepléseire. Nem kell kifinomult politikai érzék annak megállapítására, hogy a pártelnök az utóbbi egy hétben eltűnt, mint a kámfor a sajtó hasábjairól. Ha valaki, hát ő nagyon sokat köszönhet Basescunak (pártbejegyzés, tanács nélküli polgármesterkedés, stb....). Úgy látszik, ő is feladta, hallgat. Már nem hívja Székeylföldre Basescut, visszahúzódott, ami azért is ésszerű részéről, mert a november 22-i választás igazi nagy vesztese Székelyföldön ő maga. Annak ellenére, hogy a basescus szavazásra buzdított mindenkit, a székely emberek nem szavaztak át Basescura: vagy elmentek szavazni az RMDSZ jelöltjére, vagy otthon maradtak. Nem hallgattak Szász Jenő csatlósaira sem a székely emberek, és a szavazatok érvénytelenítésének bohózatában sem vettek részt. Csak dicsérni lehet a választókat a józanságukért, ami intő jel lehetne a kezdeményezőknek- de szemlátomást nem az.  

Itt álljunk meg egy pillanatra, mert az „A” betűvel való szavazat-érvénytelenítés az egyik legnagyobb nonszensz, amit az erdélyi magyar politikai élet csinálói kiötlöttek az elmúlt húsz évben. Arra biztatjuk a szavazóinkat, hogy a szavazófülke magányában érvénytelenítsék a szavazataikat, lemondva ezzel a választás jogáról, mégpedig úgy, hogy – a szavazás titkos jellege miatt- erről soha, senki nem fog értesülni. Mit gondoltak vajon a kezdeményezők, mi lehet ennek az akciónak az eredménye? A világsajtó attól lesz hangos, hogy a Székelyföldön érvénytelen szavazatok sokasága született? Nem tudom eldönteni, hogy a naivitás vagy az inkompetencia szülte-e ezt az ötletet, de tragikomikus, hogy politikai vezetők, felnőtt emberek ilyesmivel állnak elő. Ennél már csak az cifrább, hogy a javaslatot – a fergeteges közönség-siker ellenére, vagy éppen hatására – a második fordulóra megismételik. Már várom, mikor javasolja valamelyik felelős közéleti szereplő, hogy az autonómia érdekében éjszaka lopakodjunk ki az erdő szélére, keressen ki-ki egy eldugott bokrot, és csendben szúrjuk lágyékon magunkat egy „A” betű formájú rozsdás bökővel. Akkor aztán jól megmutatjuk a román politikának, hogy velünk nem lehet kukoricázni!  

Fentiektől eltekintve én azt látom, hogy Románia, benne Erdély és Székelyföld most érkezett el ahhoz a ponthoz, amikor végérvényesen levetheti magáról a posztkommunista, balkáni jegyeket, és ténylegesen nekifoghat egy modern, demokratikus, európai állam építésének. Egy új építményre van szükség, mert ahogy korábbi blogomban is írtam, a román államszervezet a tajkolásokkal, barkácsolásokkal elment a falig, és nincs tovább. Nyugodtan kimondhatjuk (mi erdélyi magyarok 20 éve mondjuk), hogy a 90-ben összetákolt román alkotmány megbukott. Új alkotmányra, egy európai uniós tagsághoz méltó államszervezetre van szükség, mert a jelenlegi román állami szervezet hatékonysága alacsony, megfojta az embereket, vállalkozókat, önkormányzatokat. Biztató jelnek tekintem e szempontból Klaus Johannis miniszterelnöki jelölését, és bízom abban is, hogy a mögötte álló koalíciót összekovácsoló három politikai vezető (mely kiegészülhet a Basescu utáni PD vezetőjével) eltökélt e kérdésben, és képes lesz áttörni az 1989-től napjainkig húzódó, bizánci elemekkel vegyített posztkommunista politikacsinálás kereteit. Véleményem szerint most ez az igazi kérdés.

A meccs lefutása jelenleg kiszámíthatatlan, főleg azért, mert a fenti négy vezető közül csak egy lehet biztos a hátországában, és ez Markó Béla.

A HVG magazin internetes portálját olvasva találtam rá az alábbi cikkre: http://hvg.hu/gazdasag/20091110_magyar_exportpiacok_fellendules.aspx 

Elolvasva a cikket, végigbogarászva táblázatait rá kellett jönnöm egy dologra: válság ide vagy oda, de úgy néz ki, hogy a magyar gazdaságot a csávából kihúzó ország Románia, ugyanis, ha összevetjük a cikkbéli táblázat számait, akkor arra a megállapításra jutunk, hogy a magyar export/import mérlegének pozitívvá válásában Románia szerepe a legmeghatározóbb. A táblázatok azt bizonyítják, hogy Románia fele fennálló 1000 milliárdos exporttöblete Romániával szemben Magyarországnak meghaladja az Oroszországgal szemben fennálló exportdeficitet, és csak némileg marad el Németországgal szemben fennálló exporttöblet mértékét. Fontos, mondhatni meghatározó partnere a magyar külgazdaságnak Románia, és olyan viszony van a két ország között, hogy a 600 milliárdos Magyaroszágra irányuló Román exporttal szemben 1600 milliárd forintos magyaországi export áll szemben. Ha megnézzük Magyarország szomszédait, azt látjuk, hogy a környező országok relációjában nem fedezhető fel hasonló jelenség, tehát valamiért nagyon megy Magyarországnak a romániai export. Azt bizonyjtják a számok, hogy valamiért lényegesen könnyebb volt a romániai piacszerzés Magyarországnak Romániában, mint más környező országban. 

Hogy miért, azt nem tudhajuk. De egyben biztos vagyok, a másfél milliós erdélyi magyarságnak, a közel egymillió Magyarországon élő, Erdélyben rokonsági kapcsolattal rendelkező, a Trianoni döntés óta áttelepült többszáezer kivándorló és leszármazottaik ebben szerepet játszanak. És bízom benne, hogy ebben szerepet játszik az is, hogy a romániai magyar vállalkozókra mint komoly paicszerző partnerekre tudtak támaszkodni a magyarországi cégek. Ezért amikor Magyarországon szóba kerül a határontúli, és ezen belül is az erdélyi, székelyföldi magyarság támogatásának kérdése tekintetel kellene lenni arra, hogy minden határon túl befektett adóforint százstorosan megtérül és konkrét gazdasági haszonnal jár minden magyarosrszági állampolgárnak. 

Irásomnak azt a címet adtam, hogy egyik szemem sír, a másik nevet. Örülök, mert mindaz, ami erősíti Magyarországot az jó, ugyanis mi erdélyi maygarok egy erős, prosperáló anyországban vgyunk érdkeltek. De egyuttal a mási szemem sír, mert a magyaroszági exporttöbletben benne vannak azok a tej, hús és egyéb importszállítmányok is, amelyek következtében a székelyföldi tejtermelők, állattartók lassan koldusbotra jutnak a kedvezőbb magyarországi gazdálkodási körülmények, birtokszerkezet, gépesítettség okán hatékonyabban termelő magyar gazdákkal fennálló versenyben. Jó lenne megtalálni a középutat, hogy mindannyiunknak jó legyen. Minden esetre az a riogatás, ami volt 2004 december 5-én, hogy mi akarunk profitálni a magyarországi adófizetői forintokból, azt hiszem az uniós piacliberalizációnak köszönhetpen inkább fordított irányba igaz.

Hogy a magam szerény módján támogassam Parászka Boróka álmainak megvalósulását, ezennel felajánlok fizetésemből 100 lejt, hogy abból könyöklőket és padokat állítsunk a "Matyi téren". Mert az ötletek bizony jók, és bizony jobban tették volna a kolozsvári magyar közélet vezetői meg persze Apostu úrék, hogy ha szerkesztő asszony véleményét kikérték volna  a tér berendezéséről. Mivel a "Matyi teret" Kovászna megyei kollegámmal mi nem tudjuk székelykapukkal körbeékesíteni, ezért mást, többet nem ajánlanék fel. Viszont a padot és a könyöklőt igen. Indítsunk gyűjtést, szerkesztő asszony! Mert az ötletek jók! És ha sikerül, akkor biz' Isten az avatóünnepségen gördeszkázok egy kört a téren, s hogy minden vágy kielégüljön, a deszkámra székely rovásírással vésetem fel: Szeretem a gesztenyét.

Kapcsolódó cikk:
Parászka Boróka: Jelkép-bunyó, grundharc, giccsháború

Az utóbbi egy évben a markáns székelyföldi politizálás mellett törtem lándzsát, s kifogásoltam a köldöknézetegetős, magába zárkózó, zömében álklisék, szólamok mögé bújó, tömegtámogatását rohamosan elvesztő értelmiségi politizálást, a jó és szobatiszta megnyilvánulásokról folyó diskurzust. Legtöbbször – és némileg igazságtalanul – a kolozsvári politikát befolyásoló értelmiséget pécéztem ki magamnak, és érveimben azt hangoztattam, hogy Kolozsvár és Bukarest mellett minimum egyenrangú közgondolkodást formáló, befolyásoló központként lép fel a Székelyföld, s ennek hangjára oda kell(ene) figyelni. Tudom, sokszor kissé félreérthetően, de azért igyekeztem nem valakik ellen szót emelni, hanem arra felhívni a székelyföldi közéleti történéseket lesajnáló bukaresti, kolozsvári és más sajtóorgánumok figyelmét, hogy helytelenül cselekszenek. Nem kellett volna és nem kellene kikarikírozni, lesajnálóan elhessegetni mindazt, mi a Székelyföldön történik, s az itteni törekvéseket idejétmúlt, múltba révedő dolgoknak minősíteni.
 
Kaptam ezért hideget, meleget. Nagyon hideget is, meg olyan lejárató kampányt a nyakamba, amilyenből erdélyi magyar politikusnak az utóbbi időben nemigen volt része. De ez – ha rosszul is esett helyenként – különösebben nem hatott meg, már csak azért sem, mert nagyon sok meleg, gratuláló kézfogást, levelet kaptam Székelyföldön.
 
De visszatérve a lényegre, nekem és talán állíthatom, a velem együtt dolgozóknak, nem az egyes sajtóorgánumok cikkei jelentenek pro vagy kontra érvet bizonyos közéleti nyilatkozataim megfogalmazásakor, hanem az élet maga. Az, amit érzékelek. És például nagyon megdöbbentem, amikor azt láttam, hogy a Csíkszeredából felküldött busznyi tiltakozó nélkül a Bolyai Egyetem bezárására nagy hírveréssel meghírdetett tiltakozás – érdeklődés hiányában – dugába dőlt volna. Abban a városban, ahol él 80 ezer magyar, ahol a közelben van Kalotaszeg, ahol tanul 6-10 ezer magyar egyetemista, ahol ott működik az RMDSZ ügyvezető elnöksége, a Bolyai Társaság, s még sorolhatnám hány nagynevű magyar civil szervezet! Épp itt nem akadt 100 ember egy valamirevaló tiltakozás megszervezésére? Szolidaritásból elment egy busznyi fiatal Csíkból és a helyszínen derült ki, hogy ők alkotják az egész tiltakozás magját. És ezen nem gondolkodik el senki? Nem gondolkodik el senki azon, hogy miért nincs ott egy-egy ilyen rendezvényen legalább 500 liberális ifjú titán, akik felemelt táblával küzdenének a multikulturalizmus érvényesítése érdekében? Hol voltak ők? Szobák falai közt, fotelben ülve lógtak a neten, s bloggerkedtek?
 
És ezek után semmi csodálkozni való nincs azon, hogy Apostu azt tesz, amit, és teheti bátran, mert tudja nagyon jól, hogy nem lesz a Mátyás szobornál több ezer dühös magyar, aki elvenné tőle a teret. Mert az a maroknyi társaság, aki kivonult, jelenlétével annyit ért el, hogy Apostu győzelme teljessé vált, nem csak területet foglalt, de még meg is alázott. Nemcsak a kolozsvári magyarságot, hanem minket, székelyeket is és igen minket, magyarokat is. Tisztelem azokat, akik elkeseredettségükben kimentek tiltakozni, de tegyük fel a kérdést, miért nem voltak többezren? Miért nem nyomták el füttykoncerttel Apostu beszédét? Miért nem voltak képesek megszervezni a kolozsvári magyarságot? Mert akik ott voltak, azokat majdnem egytől egyig ismerhetjük az újságok hasábjairól, közéleti emberek, RMDSZ, MPP, EMNT prominensek. És csak annyira tellett, amit az alábbi videó mutat.
 
A közéleti szerepvállalásnak vannak olyan pillanatai, amikor nem megmondani kell, hanem megszervezni. Kolozsváron ez most (megint) elmaradt, Apostu meg pezsgőt bonthatott.
 
http://kukker.ro/showvideo/1810
 
Borboly Csaba

Ami elromolhat, az el is romlik. Valahogy így szól Murphy törvénye. Napjaink Romániájában azt látjuk, romlik el minden, különösen az, amiben a bukaresti hatalmi vízfej (kormány, parlament, minisztériumok, felsőbíróságok) keze benne van. Az utóbbi hónapok legeklatánsabb példája az oly sokat lobogtatott, és oly fennhangon dicsőített román alkotmány. A román politikai elit még nem merte beismerni, de mindenki számára világos, hogy a jelenlegi alkotmány egy zsákutca, alkalmazhatatlan a romániai életviszonyokra. A francia alkotmány egy rosszminőségű koppintása, és napjainkban a román jogállamiság kifejlődésének legfőbb gátját az alkotmány képezi. Normál helyeken az alkotmány módosítása parlmenti hatáskör, de például Angliában a parlament egysoros jogszabállyal eltörölhetné az egész királyságot. És nem félnek tőle, bíznak a kollektív bölcsességben, a demokrácia erejében. Nálunk ezt másképp van. A politikai elit senkiben sem bízik, főleg nem bízik saját magában, és ezért saját magának próbál áthághatatlan korlátokat állítani. A helyzet drámaiságát növeli az a sajnálatos körülmény, hogy az alkotmányozó atyák, vagyis ezen fércmunka szövegezői, kidolgozói, olyan passzusokat raktak bele, melyek tulajdonképpen örökkévalóságra kárhoztatják ezen jogszabályt, ugyanis a módosításra vonatkozó rendelkezések, tulajdonképpen lehetetlenné teszik napjaink Romániájában a módosítást. Csendben megjegyzem, a legutóbbi módosításra is igen érdekes (szavazásra kivezényelt katonák, stb...) módon került sor, és alig sikerült. A mostani közéleti helyzetben viszont nulla az esélye annak, hogy alkotmánymódosításra sor kerülhessen.

A román alkotmányra, illetve az alkotmányozó atyákra is igaz az a mondás, hogy aki túl sokat akar, az keveset fog. Örökkévalóságnak akartak dolgozni, és 20 év alatt kiderült, hogy fércmunkát alkottak. És ennek most nagyon mekményen megissza mindenki az árát, mert a román alkotmánynak köszönhető az a visszás helyzet, hogy a világválság kitörése óta eltelt egy évben, egyedüliként Európában, csak a román kormány nem folytat válságkezelést. És ahogy elnézem az elnökválasztási hadjáratot azt látom, hogy felelős kormányzásra elnökválasztás után sem fog sor kerülni, folytatódni fog a süketelés, az értelmetlen politikai küzdelem, egymás mocskolása, a talk show politizálás, a bohóckodás. Mondhatnánk, hogy egyétek meg amit főztetek, de sajnos mi vagyunk a fogyasztók, és a „szakácsok” jó vaskos vagyonok, nyugdíjak árnyékában hűsölnek, ránk sem hederítve.

A romániai politkai elit minden releváns szereplője emelte a tétet az elmúlt egy hónapban. Annak ellenére, hogy minden egyes résztvevő azt tartja minden egyes résztvevőről, hogy cinkelt lapokkal játszik, mégis mindegyik résztvevő kivétel nélkül tizenkilencre lapot húzott. A PSD a kormányból való kilépéssel, a közös kormányzás folyamatos kritizálásával, a PD a PSD kormányból való kitessékelésével,a PSD-sek folyamatos alázásával, a liberális párt a bizalmatlansági indítvány benyújtásával, az RMDSZ a bizalmatlansági indítvány aláírásával és parlamenti támogatásával, a kisebbségek parlamenti frakciója pedig azon lépésével, hogy a PD kormány legelszántabb támogatójából a szebeni polgármester mögötti koalíció legelszántabb hívévé lépett elő az utóbbi napokban. E lépés következtében előállt egy furcsa patthelyzet, melyet a december 6-i elnökválasztás fog csak feloldani. Személy szerint sajnálatosnak tartom ezt a helyzetet, mert véleményem szerint egyedüli igazi lehetőséget számunkra a parlamentáris formák közötti hosszútávú megállapodások jelenthetnek, és ezeknek most befellegzett. De ez az esély most már elszállt, illetve az is lehet, hogy soha nem is létezett. Szóval ezen már nincs mit filozofálni, viszont azzal, hogy a döntés joga az elnökválasztási verseny győztesének kezébe kerül megint öt évre, azzal szerintem lényegesen szűkül mozgásterünk még akkor is, ha a választási lutrin a nyerőre (az utóbbi két elnökválasztáson ez a mutatvány nem jött össze) sikerül megtenni a tétünket. Ezért én úgy látom, hogy az elnökválasztés első fordulójáig hátralevő jó egy hónapban, elnökjelöltünk kampányának támogatásán túl, arra kellene használni az energiáinkat, hogy az erdélyi magyar közösséggel, beleértve annak minde egyes formális, informális, szakmai, és egyéb csoportjával közösen kibeszéljük a dolgok állását. Ha nem kerül sor ilyen kibeszélésre, akkor én azt javasolnám mindenkinek, hogy a második fordulós támogatás kérdését bízzuk rá a helyi társadalomra, a helyi, megyei közéleti szereplőkre, ne legyen központi ukáz, minden megye, régió dönthessen a maga érdekei, elvárásai, vélt vagy valós sérelmei alapján.

Moldva és Havasalföld egyesülésekor a román bojárok belátták, hogy sem tudásuk, sem kedvük bíbelődni az olyan fáradságos mnkával mint államépítés, közigazgatásszervezés, ezért hoztak egy németet, egy Hohenzollern herceget, akire ezt rábízták és elmentek mulatni Párizsba. És láss csodát az újonnan alakult országot ez a német úgy felhozta, olyan jól tudta pozicionálni, hogy Románia Erdéllyel gyarapodott a mi nagy bánatunkra. De én most nem történelmi sebeink nyalogatásával akarok foglalkozni, hanem azt látom, hogy a Klaus Johannis  miniszterelnöksége egyre többeknek kezd tetszeni, ugyanis aki egy százalék alatti német lakossággal rendelkező városban képes magát 85 százalékkal megválasztatni, annak tudnia kell valamit. És sajnos be kell látni, a romániai politikai elit tartalékai kifáradtak, a gazdaság zuhan, az államigazgatás és minden állami alrendszer romokban. Bíróságok működésképtelenek, a jogrendszer átláthattan, értelmezhetetlen, alkalmazhattalan, egészségügy a padlón, orvosok ezrei, fiatalok milliói vándorolnak ki. Egyszóval óriási gazdasági, morális válság van. Nem működik a parlament, nincs társadalmi párbeszéd, nincs kormányzati stratégia, nincs év végén elfogadott, és év közben be is tartott költségvetés. A nagy infrastruktúrális beruházások (erdélyi autópálya, stb...) padlóra kerülnek, mindent megakaszt a korrupció, a burjánzanak az egyetemnek becézett diplomagyárak, esnek az ingatlanárak, mindennek esik az értéke, a megbecsülése.

Ezért azt mondom én is, hogy ide most tényleg egy német kell, amely változás ha bekövetkezik, akkor nem nincsenek kétségeim arról, hogy Johannis nem csak az országot rázza gatyába, hanem a román pártpolitikai palettán is mély nyomot fog hagyni ténykedése. Ne legyenek ugyanis senkinek illúziói, Johannis, ha tud jönni, nem három-négy hónapra akar berendezkedni Bukarestben. És én úgy gondolom, hogy Vangelie meg elvbarátai (elv alatt nem ideológiát, hanem a komisziont értem) nagyon hamar ráeszmélnek, hogy hoppá baj van, ami eddig működött nem máködik. És akkor lesz majd nagy cirkusz, mert egyes urak ráébrednek, hogy a bulinak vége, a kassza üres, nincs több harács. Ezért én azt látom, hogy ha Basescu komolyan gondolja, hogy Romániát reformálni akarja, akkor a legjobb választás: Johannis. És ami jó Romániának azt mondom, hogy jó nekünk is, mert lássuk be, a nyugdíjrendszer, egészségügyi rendszer összeomlása, az állami szervek akadozó működése, az európai uniós források elvesztése egyaránt súlyt románt és magyart.    
 

A választási eredményekről készített tudósításokat, beszámolókat olvasva az embernek az az érzése, hogy szeptember 27-én olyan csata zajlott le Székelyudvarhelyen, amelynek nincs győztese, tulajdonképpen mindenki vesztesnek érzi magát. Egyedül Szász Jenő az, aki pozitívan értékeli a történteket, de nála is érzékelhető a visszafogottság, ugyanis az utóbbi hetekben nem volt senki számára titok, hogy látványos győzelemre készül az MPP Székelyudvarhelyen, és látványos visszatérésre készül Szász Jenő. Ez nem sikerült. A helyi RMDSZ-hez képest lényegesen nagyobb erőbedobás nem hozta meg a várt eredményt, Nem sikerült többséget szerezni, amelynek birtokában lehetséges lett volna megágyazni a 2012-es polgármesteri visszatérésnek.
Szász nagy művésze a teátrális jeleneteknek, de azt gondolom, hogy több visszatérési kísérlete már nem lesz. Azt még el tudom képzelni, hogy megpróbálja most a tanácsosokat rávenni, hogy válasszák meg alpolgármesternek, de az már nem az a visszatérés lenne, amire ő vágyott.
De kétlem, hogy megválasztják, ugyanis a hétvégi választás végképp megszüntette azt a hiedelmet, hogy Szász Jenő Székelyföld meghatározó politikusa. Aki nem tud győzedelmesen visszatérni abba  a városba, melyben 12 évig polgármester volt, annak nagyon nincs miért erőltetnie ezt a dolgot.

De ha sorolni akarjuk a veszteseket, el kell mondanunk, hogy Bunta Leventének is át kell gondolnia politizálása helyességét, ugyanis közel másfél év polgármesterkedés után fényes győzelmet kellett volna aratnia, hogy polgármesteri tevékenységének sikerességét bizonyítsa. Eléggé dinamikus volt-e az a tevékenység, amit folytatott, helyes volt-e az a magatartás, hogy miközben tudta, hogy a polgármesteri hivatal kasszája elődje áldásos tevékenységének köszönhetően üres, sőt adóssághegyeket örökölt, nem borította ki a 12 éves Szász Jenő-féle „uralkodás” csontvázait a város főterére. Örökölt egy áldatlan állapotot, és nem kezdeményezte a felelősségre vonást. Polgármesteri mandátuma első száz napjában nem készített fehér könyvet a városi önkormányzat valós pénzügyi, vagyoni helyzetéről, nem tárta nyilvánosság elé azokat a dokumentumokat, melyek létéről az egész város beszélt, tudott. Egyszóval elszalasztott egy soha vissza nem térő alkalmat. És azt gondolom, hogy ez olyan hiba, amely visszatérően megbosszulja magát.

De a választásokhoz visszatérve: azt látom, hogy a hétvégi választásnak, az erőviszonyok változatlansága mellett is, egy szempontból mindenképpen volt értelme: az a politikai szereplő, aki nem azt keresi a jövőben, ami ezt a színmagyar várost összeköti, aki nem az együttműködést keresi, annak 2012-ben annyi lesz. Meggyőződésem, hogy a székelyudvarhelyi polgárok, ha semmi nem változik 2012-ig, elsöprik mind az MPP-t, mind az RMDSZ-t a városi önkormányzatból, és olyan új szereplőknek adják kezébe a kormányrudat, akik még nem égették meg magukat az elmúlt években, évtizedekben. Azért írom ezt, mert azt látom, hogy a helyi MPP, illetve RMDSZ azt hiszi, hogy csak ő van a porondon. Pedig ez nem igaz. Nagyon komoly közéleti csoportok formálódnak a városban, és előbb-utóbb be fognak lépni a helyi politikába. Hargita megyének, Székelyföldnek szüksége van az erős, dinamikus Székelyudvarhelyre, egy olyan városra, amely nem kerékkötője, hanem kovásza a Székelyföld felemelkedését célzó összefogásnak. A zsarolgatásra, kicsinyes betevésre, a komoly döntések halogatására korlátozott politizálásnak vége kellene hogy legyen, ugyanis a 2012-es választási kampány kezdetéig már csak alig van két és fél év. A tegnapi választás megyei, regionális fontosságát pedig abban látom, hogy a tegnapi nappal Szász Jenő lehúzta a rolót. Ezért melegen ajánlom minden EMEF-en kívüli politikai csoportosulásnak, lépjen be az EMEF ernyője alá, lépjen be a székelyföldi önkormányzatisokat, vállalkozókat, civil, ifjúsági, szakmai szervezeteket összefogó egyeztetési testületekbe, szakmai fórumokba, mert Székelyföld jövőjét, az erdélyi magyarság jövőjét az ezekben a fórumokban kifejtett munkával lehet alakítani, formálni, jobbítani. A mindenekfeletti különutasságra alapozott Szász Jenő-i politika elbukott, nem megy, nem működik, nem akarják a székely emberek – ebből adódóan kár erőltetni.

Egyesekben felmerült, hogy 7%-os arányunkkal miért is van nekünk szükségünk államfőjelöltre. Miért akarunk beleszólni a „nagyok” dolgába? Miért nem bízzuk az egészet a többségi románságra?
Különös tekintettel az SZNT néhány héttel ezelőtt meghozott, a választópolgár által meglehetősen nehezen érthető állásfoglalására, illetve az EMNT tétovázására, én azt mondom, hogy a másfél milliós erdélyi magyar közösségnek ki kell használnia minden olyan lehetőséget, amely biztosítja a román többséggel való párbeszéd, eszmecsere lehetőségét. Ugyanis távlati céljaink eléréséhez meglehetősen kevés egyet-egyet domborítani Csíkszeredában, Székelyudvarhelyen vagy akár más helyszíneken. Ezeket a célokat képviselni kell a román többség előtt, sőt én azt mondom, hogy napjainkra eljutottunk oda, amikor olyan jogokat, lehetőségeket követelünk, amelyek megadását már egyetlen román politikai szereplő sem vállalja, ha nem érzékeli a román közvélemény, közbeszéd változását e téren.
Eljutottunk oda, hogy a mostanáig meglehetős sikerrel vitt háttéralkukra, kölcsönös megállapodásokra épített politizálás tartalékai kimerülnek. Sokat, óriási dolgokat értünk el az utóbbi 10 évben fű alatt, csendben, egyezkedve az aktuális román kormánypártokkal. De sem Hrebenciuckal, sem más román „negociatorral”, beleértve Băsescut is, nem tudunk előrelépni számunkra oly fontos  kérdésekben, mint a kulturális autonómia, az önálló székelyföldi fejlesztési régió, a Sapientia egyetem állami finanszírozása stb.
E kérdésekben csak akkor lehetséges előrelépés, csak akkor tudunk érdemben tárgyalni a román politika képviselőivel, ha el tudunk mozdulni a román sajtó, közvélemény, értelmiség körében.
 
Ezért látom nagyon hasznosnak azt az irányt, amelyet Hunor követ  a kampányában, mert az elkövetkező két hónapban az államfőjelöltekre figyel a sajtó, ami kitűnő lehetőség arra, hogy Hunor segítségével tolmácsoljuk érveinket a román többség, a közvélemény felé. Az alábbi cikk ezen törekvés kitűnő példája.
http://www.ziua.net/news.php?data=2009-09-26&id=39772